A játék terét zöld fénycsík keríti - a tánc helyének kijelölése visszatérő motívum Kovács Gerzson Péter előadásaiban -, akárcsak DJ Palotai mágikus keverőasztalát hátul a táncosok mögött. A TranzDanz produkciójának címe Bankett - és talán az egyetlen evidens pont, hogy amit látunk, tényleg az. Hat táncos, estélyi öltözékben - persze nem hibátlan frakkokra, szmokingokra és estélyi ruhákra kell gondolnunk, hanem Szűcs Edit jelmezeinek poénos elszabottságára: az egyik ingnek a fél karja hiányzik, háta szabályos négyzet alakban kitépve lóg, egy másik nadrágból az egyik szár maradt le, a női jelmezek is "megbolondultak", rengeteg a lánc, a csüngőfityegő-csillogó rátét - ráadásul majd' mindenkinek "tollas a háta": kis szárnyféleség fityeg a vállán.
Mialatt a közönség elfoglalja helyét, a színpadon takarítanak; először összetört poharak, üvegek cserepeit véltem látni a földön, de mire a produkció végére csillogó ékszermütyürkék, szakadt láncok, leesett karkötőféleségek borították a színpadot, világossá vált, hogy ez a bankett egy előző nyomainak eltüntetésével kezdődött - gondoljon ebből ki-ki, amit akar... A legkézenfekvőbb: bankett az élet. Mondjuk.
A tánc tere a kijelöltségen túl is jelentéses: a világítás segítségével sakktáblaformán, kis négyzetekre oszlik. A négyzetek megvilágítása mind a fény ritmusát, mind az erejét tekintve szabálytalan; legalább háromféle módon kapnak fényt - vagy éppen sötétet - a táncosok. Időnként egyetlen másodpercre az egész tér kivilágosodik - ezek a flashszerű villanások valódi reflektorfényt vetítenek a figurák elhelyezkedésére. Amely - természetesen - állandóan változik; de ez már a Bankett maga.
A bankett - az alkalom definíciója homályban marad: tor, ünnep, estély, társasági összejövetel? - különféle figurák alkalmi találkozásának gyűjtőhelye, metaforikus értelme tág jelentést enged a változó csoportosulásoknak. Még az sem evidens, hogy a résztvevők ismerik-e egymást - kezdetben hat alak mozog egymás mellett, de egymástól függetlenül, a tánc nyelvén ki-ki "magának beszél". Azután párok csapódnak össze, a csoportosulások - felületes ismerkedések, gyorsan "Iezavart" kapcsolatok - gyors változása valójában a bankett sajátja; a mozdulatok összehangoltsága olykor régebbi ismeretségre enged következtetni, indulatok, érzelmek, szenvedélyek diktálják az alkalmi egymáshoz csapódások ritmusát.
És a zene, amely csupa idézet: DJ Palotai, akár egy mágus, egész kultúrköröket varázsol a színpadra, és lassanként maga is a játszó személyek egyike lesz, mégpedig a nagy manipulátor, aki a zene váltogatásával valójában irányítja a táncosokat. Mozgása is olykor a marionettfigurák szögletességét idézi - mintha egy felsőbb akaratnak engedelmeskednének. Az előadás követi egy "rendes mulatozás" dinamikáját: az eleinte civilizált, társasági összekapcsolódások fokozatosan elvadulnak, a keringő szögletessé válik, fekete leplek közt hullámzik a mozgás, fékevesztett indulatok fúlnak álnépzenék, álcigányzenék, lakodalmasrock-szerű borzadályok hangzavarába. A játék tere befeketül, a táncosok egyre hektikusabban helyezkednek a "sakktáblán", a tollak eltűnnek, a zene disszonánssá válik; sírva vigadás van - "most kezdődik a...".
A színlap számos olvasatot kínál - "közép-európai Gesamst-kunstwerk a kispolgári létről", "ponyvaregény", "szappanopera" és hasonlók -; egyik sem diktátum, tág tér marad a befogadói fantáziának. Számomra a legsűrűbb jelenet a vége: a hat táncos - Kántor Kata, Venekei Marianna, Gera Anita, Kun Attila, Kocsis László Szúnyog és ifjabb Zsuráfszky Zoltán - a pucér valóságra ébred, amely persze nem pucér, és valóságnak is virtuális. Fekete fehérneműben végvonaglanak, szájukból vér csorog - a horror túlzott és ironikus, a hatás ennél sokkal összetettebb: a melankóliától a groteszkig számos árnyalata van. Opera illik hozzá, glóriának.

A mozgásszínházi formációk közül a TranzDanz az, melynek előadásai a legnehezebben engednek a verbális átfordításnak - ez alighanem jó jel; annak a jele, hogy amit "mondanak", valóban a mozgás nyelvével a leginkább kompatibilis. Csöppet sem illusztratív - maga a "dolog". Ezért aztán teljesen rendben lévőnek tűnik, hogy mire ismét csillogó törmelék borítja a teret, a nézőt hatalmába keríti a "vesszek meg, ha értem, de kétségtelenül hatásos produkció" csöppet sem kellemetlen érzése.