Személyes megvilágítás

KOVÁCS GERZSON PÉTER legutóbbi koreográfiáját, a RE-DNS-t az idei évben két alkalommal is díjazták: febru­árban a kritikusoktól megkapta a 2009-es év egyik Lábán-díját, 2010 májusában a veszprémi Tánc Fesztiválján pedig a háromtagú zsűri jutalmazta fődíjjal az előadást. A szakmai elismerések kapcsán ismét reflektorfénybe került az előadás, melynek premierje közel másfél éve volt a Trafóban. BARTA EDIT írása.

KULTURÁLIS KÉSZTETÉSEK

A hagyomány továbbvihetőségének kérdése Kovács Gerzson Péter koreográfiáinak állandó és feszítő problémája. A re-DNS ajánlójá­ban a következőket olvashatjuk: "Biológiai és szellemi létünkben egyszerre van jelen a DNS által meghatározott két ellentétes folya­mat: a változás és az állandóság. Ahogy a fajok, úgy a kultúra fenn­maradásának, túlélésének is feltétele a változásra, megújulásra va­ló képesség. A régi korok időről időre újjászületni képes emberé­ben és a mai emberben egyaránt megvan a megújulás, a renovatio utáni vágy. Ez a re-DNS."

A TranzDanz-koreográfiák kivétel nélkül ennek a kultúraértel­mezésnek a "lenyomatai": a változás és állandóság kényes egyen­súlyára való belső késztetés és alkotói képesség teremtette meg a művek sajátos, semmihez sem hasonlítható világát. A KGP-koreog­ráfiák táncnyelve a kortárs és a néptánc mozgásvilágából egyszer­re merít, új formai minőséget teremt, melyben hagyomány és a je­len művészete paradox módon egy időben van jelen. "A korszak koreográfusának az a feladata, hogy bemutassa a kettő ötvöződé­sét a kultúra hagyományozódási folyamatában" - fogalmazza meg KGP egyik töredékében. (Parallel 2007/5.)

Lábán-Iaudációjában Péter Márta "hihetetlen következetes­séggel alkotó koreográfus"-nak nevezi, nem véletlenül, hiszen KGP minden egyes műve ebből a törekvésből és belső szükségszerű­ségből született. Az előadásról szóló kritikájában Tóth Ágnes Vero­nika a darabot így jellemzi: "szerves folytatása a végtelenített KGP ­eposznak." (revizoronline.hu)

SZEMÉLYES MEGVILÁGÍTÁS

A re-DNS-ben szokatlan színpadi interakció alakul ki a zenészek (Dresch Dudás Mihály, Bakay Márton, Hock Ernő) és a táncosok (Bora Gábor, Katona Gábor, ifj. Zsuráfszki Zoltán) közt, akik a tíz jelenetből álló előadás során együtt járják végig fénykörökkel ki­jelölt útjukat. A táncosok maguk állítják be jelenetről jelenetre a reflektorokat (s ez minden egyes alkalommal hordoz magában egy kis civilséget), s így bandukolnak képről képre a színpadon, nyomukban a zenészekkel. Eleinte a zenekar saját fénysávjában, elkülönülve követi őket, de függ a mozgás nyelvétől is, mikor ke­rül közelebb, mikor távolabb egymástól a két trió. Apránként jár­ják be a sötét színpadot, mindig csak egy-egy fénykört foglalnak el belőle. Csak az utolsó előtti jelenetben, a darab tetőfokán for­dul a kocka: a hegedűs Bakay Márton belép a táncosok számára felvillanó lénykörbe, az interakció térbeli lenyomattá válik, vég­leg összeér a közös sors.

Bár a három férfitáncos mozgása, alkata, személyisége eltér egymástól, mozgásuk hangulati tónusa azonos, nincsenek külön szólók, az előadás során mindvégig együtt mozognak. Egyetlen közös élményről beszélnek, tapasztalatuk pedig a "gerzsonizmus" nyelvére épül. (A fogalmat Halász Tamástól kölcsönöztem. Ellen­fény 2009/10.) Ezt a formakészletet, testnyelvet a három táncos háromféleképp húzza magára. Katona Gábor lírai alkat, az ő testé­re illenek leginkább a felsőtest lágyan hullámzó mozdulatai, az al­kar indázásai. Arcjátéka mindvégig érzékeny: figyelemfelkeltő, amikor az egyik jelenetben a teste gépies rángatózásba vált át, Ka­tona üres tekintettel, bábuként végzi mozgását, arcán mégsem fe­dezhető fel semmifajta erőltetettség, megjátszás. Mintha valóban, kiüresedve, önreftexió nélkül végezné a mozgást. Bora Gábor a trió legmasszívabb alakja - ennek ellenére képes testét a megfelelő helyzetekben ellágyítani, gyöngéden megszólaltatni. A férfiasság archetípusa, fellépését animális, zsigeri jelenség kíséri végig. Ifj. Zsuráfszki Zoltán vékony, nyurga, izgága alkat, hegyes végtagjaira kiválóan illeszkedik a gerzsoni "kifordított végtagok" világa, hár­mójuk közül ő emlékeztet - mimikájában is - legjobban magára a koreográfusra.

FÉNYTÉRKÉPRE SZŐTT KÖZÖS SORS

A re-DNS nagy ívű koreográfia, mely gyémántkeménységűre csi­szolt jelenetekből áll össze. Ciklikusan felépített munka, melyben nemcsak a jeleneteknek, hanem az egyes mozdulatoknak és álló­képeknek is megvan a maguk párja. Mozgásvilága repetitíven épít­kezik, három jól elkülönülő rétegből, melyek minőségükben, tónu­sukban térnek el egymástól, hisz a KGP-féle táncnyelv "mozgásanyaga régesrég kiforrott" (ahogy Halász Tamás is megállapította). E minőségi változás az értékek pusztulásával egyenlő, melyet a ko­reográfus hol iróniával, groteszk humorral, hol fekete keserűség­gel tölt meg.

Az első két jelenetben felszabadultság jellemzi a táncosok mozgását (könnyed ugrások, szökkenések, forgások), a harmadik­ban a nagybőgő már sötét, mély hangulatot fest fel, melynek disszonáns hangzására a furulya visító, rikoltozó hangja felel. Lágy tekergőzés helyett a karok madárszárnyszerűen vergődnek. A tán­cosok féllábon állva, álladó egyensúlyozásra kényszerülnek, bele­merevednek egy-egy mozdulatba. majd váratlan dinamikaváltás­sal pozíciót változtatnak.

A reflektorok erős fénye monumentális árnyékokat vet a föld­re, me1y a következő jelenetekben kulcsfontosságú lesz. Az embe­ri test szögletes, geometrikus formává válik, a nyakba felhúzott vállakat arcrángások, grimaszok kísérik. A test még emlékezik a korábbi izommozgásokra. de a gépies rángásokkal elnyomja emlé­keit. Az előadás egyik legmarkánsabb jelenete: a táncosok egymás után menetelnek, mintha világháborús litográfia katonái lennének, vadul hadonásznak karjaikkal. Az expresszív képre a fény csak rá­erősít, árnyékaik monumentálisak. A fokozódó rángatózások ön­reftexió nélküli mozgáshoz vezetnek, Katona bábuként rángatja magát, Zsuráfszki vicsorog.

A jelenet feloldása részeges duhajkodás lesz, a táncosok dü­löngélnek. mutatóujjukat a magasba emelik, hegyeznek lábfejük­kel, kidüllesztett mellkassal hadonásznak. Ez a mámoros állapot vezet át abba a féktelen, egymás ellen vetélkedő, csapkodó, exta­tikus világba, amelyben jelzésszerűen megjelennek a diszkó, az elektronikus tánc tipikus. parádés mozdulatai.

A re-DNS keretes szerkezetű koreográfia, első és utolsó jelene­te között leheletnyi, de jelentős eltérés figyelhető meg, mely a fényhasználat szemiotikájával áll szoros összefüggésben. E két jele­net konkrét időn kívüli térben játszódik, zenében és mozgásban egyaránt a harmóniát hordozza. A három táncos egy sorban, hát­tal áll nekünk, hosszú percekig egy helyben, csak a felsőtestük, a karjuk mozog, az viszont lágyan, elejtetten hullámzik. Az utolsó je­lenet az első megismétlése, de a fények itt maguktól születnek. Mi­után a jelenet végén a táncosok eltűnnek a négyszer hármas fény­körökből, már csak a félhomály marad, s a lámpák egyre elhalvá­nyuló fénnyel villognak. Felvillantják a korábbi helyeket, s emléke­zetünkbe vésik, hogy az este során történt valami. S hogy ez a va­lami akár újrakezdődhetne. De van-e folytatása a történetnek, vagy csak körkörös ismétlődése? S mi is az, ami ezekben a közbül­ső jelenetekben megtörtént, lezajlott?

­